Hangoltál?

írta Nagy József

Egyik vasárnap reggel amikor az Istentiszteletre igyekeztünk, úgy nézett ki az időből még futja, gondoltuk megállunk egy bolhapiac mellett és szétnézünk egy kicsit. El is határoztuk, hogy úgy teszünk.

Egy ilyen utunk kb. 1 óra és 15 percig tart. Mire odaértünk és már parkolót kerestünk, valahogy hiányzott már belőlem a határozottság, …elbizonytalanodtam és … tovább mentünk. Anikó meglepve kérdezte: – Hát nem állunk meg? Amire azt válaszoltam, hogy nincs most erre hangulatom, ezért nem állunk meg.  Valahogy nem tudtam összeegyeztetni azt a piaci hangulatot azzal, ahová megyünk – a gyülekezeti hangulattal.

Továbbugrott gondolatom és a hangulat szóról a hangolás fogalmára kapcsoltam át.

Lehet volt már olyan élményetek, hogy zenekar készülődését láthattátok. Igazán nem kellemes élmény, mikor a hangszereket egy adott közös hangra hangolják. Szoktak félreeső helyre is húzódni, mert ilyenkor nagyon tudják a zenészek egymást zavarni a mindenféle nyikorgó, szabálytalan disszonáns hangokkal.

Amikor még a gyermekek kicsik voltak, Isten a szívemre helyezte, hogy már szombat este hangoljunk, készüljünk a vasárnapra. Akkor már nem kapcsoltunk tévét, számítógépen játszani sem volt szabad. Már pontosan nem emlékszem minden részletre, de ezek eszembe jutottak.

Vasárnap reggel sem volt ilyesmi megengedve.

A bolhapiaccal kapcsolatban mindezek eszembe jutottak. Még ma is érzek lelkiismeret furdalást, ha eltérek ettől a házi szabályunktól. Mert átléptem én is többször… és megtapasztaltam, milyen az amikor, mint egy idegen „kéz”, nyúlt bele valami a lelkembe és furcsa, nem jó irányba tekerte a húrokat. Nem volt kellemes élmény. Hálás voltam az Úr Jézusnak, hogy annak idején felhívta erre a figyelmemet.

Mi is amikor Istentiszteletre készülünk, többé kevésbé hangolunk. Tudatosan, vagy nem tudatosan. Sokszor azért néznek úgy ki alkalmaink, főleg közös imaóráink, mert nincsen a lelkünk összehangolva. Sokszor még vasárnap reggel is, akkor kapcsoljuk ki a TV-t, rádiót amikor már zárjuk az ajtót és indulunk a gyülekezetbe. Csodálkozunk akkor hogy „nem szól az Ige”, hidegen hagy az ének, nem mozdul a lelkem.  Talán még kritizálni is merünk – közben nem vesszük észre, egészen más frekvenciákra hagytuk magunkat hangolni mint amik az Isten jelenlétében illenek.

Azt hiszem, hogy minden elvonulás a titkos kamrába a hangolás alkalma. Nem csak a közös Istentiszteletre kell hangolni, hanem minden napra. A családban is kellemes ha lelkünkből mennyei harmónia csendül ki, amikor belecsap valaki a húrjaiba. A munkahelyen is áldást hagy maga után a lelkünkből – szavak és tettek útján  kicsendülő kellemes dal.

Ezért ne felejtsünk el hangolni. Szerves része egy sikeres koncertnek. Nem látványos, másnak egyenesen kellemetlen is lehet, de nem maradhat el.

Tudjátok – el szoktuk árulni magunkat, hogy hangoltunk-e vagy sem. Hangunk, gesztusaink, arcunk kifejezése, a beszédünk, reagálásunk sebessége, stb. mind-mind arról árulkodik, hogy ki vagy mi hangolta aznap a lelkünket az életre. Az csak a baj, ha mi magunk már nem vesszük észre.  Ezért merjük hát megkérdezni egymást olykor, még ha talán humorosan is hat, hogy „hangoltál e barátom-testvérem” – vagy ki nyúlt bele húrjaidba?

Ennél már csak az rosszabb, ha a húr is elszakadt. Már hang sincsen.

De jó, hogy a nagy Karmesternek van tartaléka. Ha hozzá megyünk Jézus azonnal pótolja a szakadt húr(oka)t és fel is hangol és már egészen másképp érzem magam, de azok is másképp érzik magukat akik hallják a szólómat vagy csak éppen szólamomat.